Az alábbiakban szeretném bemutatni a nem pszichológus olvasók számára elsőre talán kissé semmitmondó elnevezésű “személyközpontú” szemlélet mibenlétét, hiszen 80-90 éves múltja ellenére töretlen népszerűségnek örvend. Szeretem ezt az egyszerűségében is rendkívül hatásos, sallangmentes irányzatot, ami a terapeuta és kliens közötti kapcsolat (rogersi kifejezéssel élve: “encounter”) minőségének és 3 legfőbb hatótényezőjének – empátia, teljes elfogadás, hitelesség – tudományos kutatásán alapszik.

Carl Rogers 

Kezdjük azzal, hogy minden terápiás eljárás egy sajátos emberképből, a hozzá tartozó elméleti keretből illetve konkrét technikákból áll. Az ún. „személyközpontú megközelítés” a különféle pszichoterápiás és tanácsadói tevékenységek azon csoportja, amely Carl Rogers (1902-1987) és tanítványainak munkásságán alapszik.

Harmadik erő

Időben a pszichológia kezdetét jelentő pszichoanalízis (1890-es évektől), majd az azt követő viselkedés-lélektan (avagy behaviorizmus az 1910-es évektől) után a „harmadik erőként” definiált humanisztikus pszichológia kontextusában indult útjára a ’40-es évek Amerikájában, hogy aztán erős gyökeret verjen Európában – köztük hazánkban – is. Ezzel megelőzte a „negyedik erőnek” tartott transzperszonális pszichológiát (1960-as, 1970-es évektől), azonban az időrendi sorrend ellenére a később következő irányzatok nem érvénytelenítik az előttük lévőket – inkább új perspektívából árnyalják az emberről alkotott képet.

A pszichoanalízis emberképe a múltbeli történések, traumák által van meghatározva, míg a behaviorizmus felfogásában a külső körülmények, ingerek determinálják az emberek válaszreakcióit. Ezért Rogers a maga korában radikálisnak számított, ugyanis hitte, hogy az egyénnek van választása. A szabad akarat kérdése filozófiailag évezredek óta vitatott. Az utóbbi évtizedek idegtudományi felfedezései, miszerint például az agyban már azelőtt aktiválódnak egy-egy cselekvés végrehajtásához szükséges idegsejtek, mielőtt tudatossá válna adott cselekvésről szóló döntés, aláásni látszanak Rogers tételét, hiszen e szerint a szabad akarat puszta illúzió.  

Ezen írásnak nem célja a vita részletezése, mindenesetre a szabad akarat hagyományosan filozófiai kérdésének zömében természettudományos oldalról érkező kihívásai mellett tény, hogy minden terápiás eljárás azon a feltételezésen alapul, hogy az embernek van valamennyi szabad akarata a jövőjét illetően (különben nem lenne értelme terapizálni).

Szabad akarat

Mire irányuljon tehát ez a szabad akarat? Legegyszerűbben úgy fogalmazhatnánk meg, hogy arra, hogy mindenki teljesen önmaga lehessen. Mi több, mindenkori legjobb önmaga az életet jelentő folyamatos növekedésben, változásban.  A rogersi irányzat egyik központi fogalma a „személy”, aminek kimunkálásában leginkább Kierkegaard-ra támaszkodik, aki szerint az élet célja az, hogy „azzá lehessünk, akik valóban vagyunk.”

Tehát születéskor az ember csak egy lehetőség, amit – megfelelő körülmények fennállása esetén – a minden élőlényben (s így benne is) munkáló növekedési potenciál realizálásával kibont és „személlyé” érlel. Olyan valakivé, aki azonos a legbensőbb énjével, és saját belső iránytűje vezérli, nem pedig mások (szülők, házastárs, főnök stb.) burkolt vagy nyílt elvárásainak, értékítéleteinek próbál megfelelni.

A személyközpontú irányzat tulajdonképpen ezen „megfelelő körülmények” tudományos vizsgálatán alapul, és három fő hatótényezőt határozott meg (amik később kiegészültek pár továbbival, de ezek a legalapvetőbbek): empátia, teljes elfogadás és hitelesség. Noha e „rogersi hármas” a terapeuta és kliense kapcsolatának elemzéséből született, ezen alapelvek érvényessége jócskán túlmutat a rendelőn, és a családtól kezdve az oktatáson át a nemzetek közötti kommunikációig bármilyen emberek közötti relációban alkalmazhatóak.

De mit is takarnak ezek a látszólag egyszerű fogalmak?

Empátia

Az empátia a terapeuta azon képessége, hogy minél pontosabban felfogja és megértse a kliens érzéseit mind a felszíni közlésekből, mind a ki nem mondott szavakból. A kliens fejlődése szempontjából releváns megnyilatkozásokból válogatva a terapeuta ezután szavakba önti az értését (verbalizáció), és e visszatükrözés által segíti a klienst rendezni saját gondolatait, érzéseit, tudatosítani korábban önmaga előtt is rejtett tartalmakat és ezáltal új belátásokhoz jutni. 

Feltétel nélküli elfogadás

A feltétel nélküli elfogadás a „személy” – mint pozitív értékek hordozója, növekedésre / fejlődésre képes egyed – elismerése és szeretete. A gyakorlatban három dolog sűrítménye:

1) A feltételnélküliség a kliens személyére vonatkozik, azaz nincs „ha” meg „de” stb. A terapeuta megkülönbözteti a „személyt” és a konkrét cselekedeteit: előbbit még akkor is tiszteli és elfogadja, ha bizonyos döntésével vagy viselkedésével nem ért egyet.

2) A pozitív érzelmi odafordulást a terapeuta leginkább a nem verbális csatornákon (tekintet, mosoly stb.) közvetíti.

3) Az ún. „nondirektivitás” pedig arra utal, hogy a terapeuta nem próbálja meg a kliensét irányítani, hanem a hozott anyagra hagyatkozik: a kliens által adott pillanatban fontosnak érzett nyomvonalon kíséri.

Hitelesség

A hitelesség kívánalma a terapeutával szemben azt jelenti, hogy önmagát adja, nem pedig a pszichológusi hivatás maszkja mögé bújva csak egy szerepet játszik. Szóbeli és nem szóbeli megnyilvánulásai összhangban vannak belső állapotával (gondolataival, érzéseivel stb.), tehát ami a száján az a szívén. Megjegyzendő, hogy a fordítottja (ami a szívén az a száján) szakmailag nem mindig indokolt, hiszen a terapeuta csak annyit kommunikál a terápiás viszonyban érzékelt valóságból a kliens felé, amennyit utóbbi adott fejlődési szinten elbír.    

Röviden összefoglalva tehát

1. az empátia az együttérzést, a visszatükrözés (verbalizáció) ennek technikai megnyilvánulását, azaz kommunikációját fedi,
2. a teljes elfogadás a terapeuta emberről alkotott filozófiája,
3. a hitelesség pedig a személyiségével kapcsolatos alapvető kívánalom.

Mi történik ezek hatására? Megtapasztalva a terapeuta empatikus odafordulását, feltétel nélküli elfogadó magatartását és egyenes, őszinte kommunikációját a kliens érzékeli, hogy a kapcsolatban „elengedheti magát”, vagy még inkább „beleengedheti magát” úgy ahogy van: az összes vélt vagy valós hibájával, problémájával, kételyével együtt. Idővel rájön, hogy nem kell „tartania magát”, azaz megszabadulhat mindazon viselkedéses és egyéb megnyilvánulásoktól, amelyek nem szívből jöttek, hanem csak valakinek vagy valaminek való megfelelés kényszere által. A korábbi homlokzat fenntartásával járó energia immár a növekedésre összpontosulhat. A kliens észlelése reálisabb lesz, elfogadóbbá válik mind önmagával, mind másokkal szemben. 

Végsősoron tehát a személyközpontú terápia célja segíteni a klienst, hogy kibontakoztassa magát és „teljességgel jól működő személlyé” (fully functioning person) váljon, aki nagy belső szabadsággal éli az életét, őszinte, elfogadó, nyitott a magával és a világgal kapcsolatos tapasztalásokra, képes szeretetkapcsolatokat kialakítani és fenntartani, produktív stb.

A személyközpontúság tehát inkább egy szemléletmód, mint konkrét technika, noha a terapeuták kiképzésük során számos kommunikációs eszközt elsajátítanak lévén ez egy verbális terápia. Az irányzat egyébként megengedő másféle terápiás eljárások alkalmazását illetően, amennyiben indokolt, azaz a folyamatnak nem muszáj vegytisztán személyközpontúnak lennie – keveredhetnek bele pl. kognitív viselkedésterápiás vagy relaxációs vagy egyéb elemek. Tehát mind önmagában, mind más módszerekkel kombinálva – egy-két speciális esettől eltekintve pl. pszichotikus betegek – széleskörűen alkalmazható alap terápiás eljárás.

Záró gondolat

Összefoglalva a személyközpontú megközelítésben a terapeuta a három fő általános hatótényező – empátia, teljes elfogadás, hitelesség – magas színvonalú működtetésével olyan bensőséges emberi kapcsolatot alakít ki kliensével, amely egyrészt segít neki elhárítani a növekedése útjában álló akadályokat és ezáltal megvalósítani önmagát, másrészt mintául is szolgál a saját magához ill. másokhoz való pozitív, elfogadó viszonyuláshoz. 

Nem véletlen, hogy e szemléletmód minden pszichoterápiás képzés alapja, ugyanis alapelvei – empátia, teljes elfogadás, hitelesség – időtálló, bármely ember és ember közötti kapcsolatban alkalmazható értékeket képviselnek.

Molnár Adrienn szakcikkét olvashatták:

„Pszichológusként a megközelítésem alapvetően ún. “személyközpontú”: fókuszban a fejlődni képes személy, kevésbé a tünet vagy a diagnózis; az itt és most illetve a jövő, kevésbé a múlt; a kapcsolat és az általa átélt élmények, érzések, kevésbé a technika; az Ön vágyai, nem a mások elvárásai.”