Az „imposztor szindróma“, bár ijesztőnek hangzik, valójában egy rendkívül gyakori pszichológiai jelenség, ami sok embernek okoz nehézséget az életében. Ha érezte már azt, hogy a munkájában vagy tanulmányaiban igazából egy „csaló“, és csak azért van még mindig jelenlegi pozíciójában, mert a társai, kollégái még nem jöttek rá arra, hogy valójában nem is olyan kompetens, mint amilyennek tűnik – nos, akkor lehet hogy már találkozott az imposztor szindróma jelenségével.
Bár a szindróma szó ezt sugallja, valójában nem egy körülírható diagnózisról, sokkal inkább egy szubjektív élményről van szó, ami ettől függetlenül nem kis szenvedést tud okozni annak, aki ezzel szembesül. De miről is van szó? Az imposztor szindróma mögött egy olyan alaphiedelem áll, miszerint az egyén eredményei nem a saját képességein, hanem a szerencsén, időzítésen (jókor voltam jó helyen), körülményeken vagy éppen mások „becsapásán“ múltak, annak ellenére, hogy egyértelmű bizonyítékok állnak az illető valós kompetenciájára, képességeire, erőfeszítéseire.
Azaz: aki imposztor szindrómában szenved, nem veszi figyelembe a valóság azon aspektusait, melyek képességeiben megerősítenék, sikereit külső okokra vezeti vissza. Ezzel egyidőben, ha kudarccal találkozik, azt kizárólag a saját inkompetenciájának érzi, a szerencsétlen körülményekről nem vesz tudomást
Az ún. „imposztor szindróma” egyik jellegzetes vonása az “imposztor ciklus”. Ha azok, akik imposztor szindrómában szenvednek, valamilyen feladat, akadály vagy kihívás elé kerülnek, reakcióik két nagy kategóriába sorolhatóak: túlzó előkészületeket tehetnek (over-preparing) vagy halogathatnak (procrastination).
A túlkészülők úgy érzik, hogy alkalmatlanságuk miatt többet kell felkészülniük, mint másoknak, hogy elérjék ugyanazt az eredményt. Eközben azonban azt gondolják, hogy ezek az erőfeszítések csak azt bizonyítják, hogy valójában csalók – ezzel bezárva az önmegerősítő, ördögi kört.
A halogatóknak pedig meggyőződésük, hogy imposztorok, mivel a kihívást jelentő helyzetre csak az „utolsó pillanatban” készültek fel, és csak idő kérdése, hogy „csalásuk“ lelepleződjön.
Az ördögi kör itt is tetten érhető: ha az adott kihívás sikerül, akkor az egyén „megúszta“ a lebukást, ha nem, akkor annak az oka saját magában keresendő. Bár a feladat elvégzése után rövid ideig sikerélményt élnek meg ezek a személyek, gyorsan elveszítik ezt az érzést, mivel nem képesek belsőleg elfogadni, maguknak betudni“ a sikerüket. Ennek eredményeképpen félelemmel, szorongással telve, és csalóként élik meg magukat a következő feladat előtt, így ismétlődik a ciklus.
Látszik tehát, hogy az imposztor szindrómában – csak úgy, mint sok mentális nehézségben, zavarban- a metakognitív képességek problémája áll, ami azt jelenti, hogy a fő probléma abból származik, ahogy a külvilágból érkező információkat feldolgozzuk, szűrjük és értékeljük, gyakran egy előzetes attitűd mentén (pl. „béna vagyok“).
Ennek megváltoztatása, és az önfenntartó, ördögi körökből való megszabadulás nem könnyű feladat, ennek megsegítésére nagyon sokat tud segíteni a témában való tájékozódás, a saját képességek tudatosítása, és a körülmények, kontextus realisztikus értékelése. Mivel a jelenség rengeteg mindenkiben megjelenhet, és járhat együtt egyéb pszichés nehézségekkel – pl. burnout -szindróma, depresszió, szorongásos zavarok, önértékelési problémák, illetve egyes személyiségzavarok – sokszor javasolt egy pszichoterápiás folyamat megkezdése is az önértékelés rendberakása, és az egyéb, háttérben meghúzódó problémák kezelése végett.
Ha más probléma nincs, akkor egy pszichológiai tanácsadás is elegendő segítséget biztosíthat.